1956 / SZOLNOK

Írta: Jurkovics János
Forrás: Vasárnap  (1991. október 20.): 26-27.

Közeledik október 23-a, legújabbkori forradalmunk és szabadságharcunk nevezetes napja. Ma már pirosbetűs
ünnep. Ki hitte volna néhány esztendővel ezelőtt?
Hogy harmincöt éve mi történt hazánkban, többé-kevésbé ismert a históriával foglalkozók előtt. Maradtak persze fehér foltok is. Elegendő, ha a budapesti Kossuth téri lövöldözésre, a mosonmagyaróvári és a salgótarjáni sortüzekre gondolunk. De egyszer talán mindenre fény derül…Saját házunk táján is akad még kutatni való, hiszen megyénk legtöbb településén még nem rekonstruálták az öt venhatos forradalom történéseit. Pedig itt volna az ideje, hogy megszabadulva egy emberöltőnyi szellemi-ideológiai gúzstól, végre feltérképezzük közös múltunk e nagyszer tizenkét napját.
A Szolnok vonzáskörzetében fekvő Tószegen e sorok írója többször is tett kísérletet arra, hogy felkutassa, mi is
történt 1956 októberének-novemberének napjaiban. Az apró mozaikokból végül is összeállt egy kép, de koránt
sem biztos, hogy ez teljes. Sőt! Ahogy bekövetkezett nálunk a rendszerváltozás, egyre több használható adat bukkan el az emberek emlékezetéből. G. Nagy Lajost, aki a forradalom idején Tószeg őrsparancsnoka volt, két évvel ezelőtt sikerült szóra bírni. Ő a következőket mondta:
– Amikor kitört a forradalom ötvenhatban, a községben tulajdonképpen semmi rend kívüli nem történt. Csupán
annyi, hogy négy fiatalember fel akarta gyújtani a tanácsházát, mondván: ne kelljen adótfizetni a szüleiknek. Szóval nem egészen politikai indíték ból tették volna. De nem lett az egészből semmi, mert mondtam nekik, hogy gyorsan tűnjenek el. Fel is ültettem őket egy Tiszavárkony felől érkező érkez teherautóra. Úgy tudom, ketten közülük meg sem álltak Amerikáig. 

Abban igaza van G. Nagy Lajosnak, hogy semmi rendkívüli nem történt Tószegen, de azért megesett egy s más. A
Kádár-rendszerben kiadott fehér könyv szerint egy Törőcsik Mihály nev egyetemista felolvasta a tizenkét pontot,
majd ugyanezt tette Tiszavárkonyban is, ahová motorkerékpáron vitte át egy tanár. Ez valóban így történt. Dr. Törőcsik Mihály ma az Agromen Rt. vezérigazgatója. Ő így emlékezett szintén két évvel ez előtt:

„Október huszonnégye dikén hazautaztam a falumba, Tószegre. Ha jól emlékszem, huszonhetedike-huszonnyolcadika körül megalakult itt is a munkástanács. Egyik ülésükre meghívtak engem is, hogy olvassam fel a tizenkét pontot. Megtettem.”

Jó pár évvel ezelőtt Zákány Gábor és Buczkó Andrásné történelemtanárok a még élő tanúk elbeszélése alapján röviden vázolták az ötvenhatos eseményeket Tószegen. (A munka Tószeg története – 1945-1969 cím dolgozatban
jelent meg kézírásos formában.) Ezek szerint 1956. október 23-a után a járástól jött az utasítás, hogy Tószegen is
meg kell alakítani a forradalmi bizottságot. A derék helyiek falugyűlést hívtak össze a kultúrházba, ahol megválasz
tották a forradalmi bizottság elnökévé Szűcs Antal akkori tanácselnököt, titkárnak pedig Csépes Imrét Telek Illés helyett. A földműves szövetkezetnél leváltották a vezetőket, egyúttal a helybéli malom igazgatóját, ifjabb Kiss Vincét
is. Őt pisztolyos egyetemisták keresték fel, és arra kérték, hogy a malom tetejéről távolíttassa el a rendszer gyűlölt jelképét, a vörös csillagot. A malmot – mintegy igazságszolgáltatásul – visszaadták eredeti tulajdonosának, de az talán félve a bizonytalan jövőtől – nem indította meg az őrlést. (Ma már nem áll az épület, néhány éve lebontották.)

Az egyetemisták a gépállomás akkori igazgatóját, Fülöp Ferencet is megkeresték, és az élüzem jelvény, valamint a vörös csillag eltávolítására adtak utasítást. Őt nem váltották le, de egy helyettest neveztek ki mellé, akinek a hozzájárulása nélkül nem tehetett semmit.

Az úgynevezett kuláklakásokból az oda betelepített rendőröket és a közalkalmazottakat kilakoltatták.

A forradalom kitörése után nem sokkal megalakult Tószegen a Kisgazdapárt. Szeleczky Eta, Cegléden élő volt földbirtokos (akinek a háború előtt Tószegen száz holdja volt) az FKGP zászlóbontására a faluba érkezett, és tevőleges szerepet vállalt a párt újraindításában. (Az alakuló gyűlésen a teremben Kiss Gyurkó József letépte a Lenin-képet és a vörös drapériát.) Később a helyi Dózsa Termelőszövetkezetet felbomlasztották.

Tószegen a forradalom napjaiban tragédia nem történt. Ám a történeti igazsághoz tartozik, hogy Miskolcon két tószegi születés férfi vesztette életét a népharag miatt. Gáti Gyula rendőr alezredes, míg testvére, Gáti Imre ávéhás százados volt. Gáti Gyulát menekülés közben a tömeg egy obeliszkre akasztotta, öccsét agyonverték. A tószegi községháza lépcsőházi falán sokáig márványtábla hirdette a két férfi emlékét, mígnem napjainkban a változás szele elsöpörte a feliratot.
Nagyjából ennyi történt Tószegen a dics napokban. Meglehet, itt ott még kiegészítésre szorulnak az információk. Csakúgy, mint a forradalom leverését követ terror szégyenletes napjairól kereng hírek. Ismeretes, hogy november 4-e után néhány fiatal röpcédulákat szórt Tószegen. Úgymond a közrend ellen izgattak, sőt sztrájkra szólították fel a parasztságot. Aztán még az is „kitudódott”, hogy volt csendőrök szervezkedtek a fegyveres hatalom átvételére. Hogy ez mennyire volt igaz, mennyire nem, a lényeg: az életükkel fizettek érte. 1957 februárjában nyolc férfit vittek be a pufajkások Tószegena volt jegyzőlakásba.

„Itt kettesével zártak be bennünket – emlékezik Törőcsik Mihály. Én egy pappal, a tiszavárkonyi Kenyeres Lajossal, akit később a Tiszába lőttek, zártak egy szobába. Kegyetlenül megvertek bennünket, háromszor is. Leültettek egy székre, és a talpamat verték gumibottal. Aztán úgy megrugdostak, hogy elájultam. A pap mellett tértem magamhoz a szobában. Megint elővezettek. A legnagyobb szobában összeült – magukról úgy mondták – a statáriális bíróság. Kihirdették az ítéletet: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében halálra ítélnek. Bekötött szemmel a falhoz állítottak, majd vezényeltek: egy, kettő, három, tűz! És egy gumibottal az asztalra csaptak. Azt hittem, tényleg meghaltam. Ezek után kihirdették, hogy kegyelmet kapok, de fel kell esküdnöm a Forradalmi Munkás Paraszt Kormányra. Nem esküdtem fel, talán nem is voltam észnél ekkor. Az egyik verőlegény a hetvenes években elmondta, hogy kettennem esküdtünk fel: a pap és én.

Amikor másodjára is kihoztak a szobából, a fejemhez tartottak egy géppisztolyt. Esküdjek fel! Nem tettem meg. Ekkor egy sorozatot engedtek a falba a fejem mellé. Nem messze laktunk onnan, apámék azt hitték, agyonlőttek bennünket. Megvertek megint. Alighanem utoljára engedtek el. Nem bírtam menni, szinte csúsztam-másztam ha lesz a segítségemre. Mondom, rendben van, nagyon szívesen gépelem a jegyzőkönyveket. Mire a hadnagy: nem erről van szó, ezeket az embereket jól el kell náspángolni, mert hiszen valamennyien nyilasok voltak. Teljesen megdöbbentem, de azért visszakérdeztem: aztán embert öltek-e, vagy valamilyen más gaztettet elkövettek-e? Mert ha nem, itt verés nem lesz! Oda is szóltam a begyűjtött falumbélieknek,
hogy menjenek haza isten hí zafelé. A többiek is így szenvedtek előttem az úton. Közülük azután ketten belehaltak a
verésbe, a harmadik még néhány hónapig élt. Műtéteken átesve mára csak én vagyok életben a nyolc megkínzott közül. De a verőlegényeket nem felejtem: Szalay Lászlót, Kolozs Mihályt, Templom Ferencet meg a többieket. Közülük is alig él már valaki.”
Igen figyelemre méltó G. Nagy Lajos visszaemlékezése is: „Amikor elültek az események, úgy november ötödike
hatodika táján, egyszer csak beállított hozzám egy ávós hadnagy, és közölte velem, hogy Tószegen is megkezdődnek a kihallgatások. Szükség révei. Ez igencsak nem tetszett a hadnagynak. Mondta is, ezért még felelni fogok. Ám én úgy voltam vele, büntetni csak bűnökért lehet. Meg aztán a forradalom előtt egyszer az ország rendőr-őrsparancsnokait felhívták Pestre, amolyan eligazításra. Két hétig tartott a tanfolyam, majd a végén megjelent Rákosi Mátyás, és beszédet mondott. Még most is emlékszem a szavaira: arról beszélt, hogy tudomása van egyes vidéki rendőrségekről, ahol verik a munkásokat. Ne engedjék, elvtársak! – ezt mondta cinikusan. No, hát én be is tartottam mindig.

Amikor a hadnagy elment, a megyétől meglátogatott Nagy István alezredes meg a helyettese. Valamilyen őrnagy. Nekik is elmondtam, hogy itt bizony verés nem lesz. Minket magasabb helyről erre kértek. Azt mondták, nagyon jól tettem, hogy szélnek eresztettem azokat a szerencsétleneket. De mi következett azután? A pufajkások összeszedték az embereket, és megkezdődtek a módszeres, esetenként halállal végződő verések. Én ugyan nem voltam ott semmilyen szadistabántalmazáson, de tudok épp eleget. Egyik alkalommal kimentem a Szacsva-féle kocsma melletti artézi kútra vízért. Hát látom, hogy nyílik a volt jegyzőlakás ajtaja, és mer véresen támolyog ki rajta az egyik ismerősöm, Gajdos Gábor. Egyenesen a kúthoz jön mosakodni. Kérdem tőle: hát magával meg mi történt? Mire lehajtott fejjel a foga között suttogta: ne szóljon hozzám, mert ha meglátják odabentről, magát is beviszik. Ugyanis azt mondták neki, hogy senkinek sem beszélhet arról, hogy mi esett meg vele. Már csak érdekességképpen említem meg, hogy ezt a Gajdos Gábort később arra kényszerítették, hogy segédrendőr legyen, mégpedig azzal a Kalázdi István nevű hivatásos rendőrrel kellett járőröznie, aki a jegyzőlakásba való belépéskor zsákot húzott a szerencsétlenek fejébe. Hogy ne tudják meg, kik bántották őket.

Én aztán nem bírtam, amit a pufajkások csináltak. Ahogy ütötték verték a népet. November végén leadtam az igazolványomat meg a szolgálati fegyveremet, valamivel később az egyenruhámat. Ezzel véget ért a pályafutásom a rendőrségnél.”
Valahogyan így állt helyre a „rend” 1956 őszén Tószegen…